Adolf Hitler nem csak a háború vége felé élt meg komoly kudarcokat, de már fiatalkorában is elszenvedett egy számára hatalmas traumát. Imádott festeni és rajzolni, emiatt a bécsi Képzőművészeti Akadémiára jelentkezett, ahová végül nem vették fel. Felvételije állítólag nem ütötte meg a mércét, pedig már akkor több tucat festményen volt túl, amelyeket látva valószínűleg volt tehetsége az ecsetkezeléshez. A hozzáértők szerint is volt, de csak alulról súrolta azt a határt, ahonnan már művésznek mondhatja magát az ember. Majdnem a húszas évekig hódolt szenvedélyének, ezernél is több festmény került ki a kezei alól, de csak alig pár száz élte túl a háborút. Pszichológusok szerint akár több személyiség is megbújhatott a huszadik század legbefolyásosabb emberében, aki gyakran üldögélt a városok főterén, hogy kellemes tájképeket készítsen.
Az mondjuk elég szórakoztató, hogy az akkori “szakértők” tudást és egyéniséget hiányoltak egy átlagnál tehetségesebb festőből abban a világban, ahol a haladó szellemű művészet nem egyszer számolta fel a rajztudás fogalmát. Elég csak olyan förtelmeket magunk elé képzelni, aminél álmunkban, nagyokat horkantva, forgolódva is különbet festünk. Olyan művek, ahol a művész kézzel fröccsentette a vászonra a színes festéket, hogy aztán a kritikusok elaléljanak a látottaktól, és sorolhatnám.
